A pókhálószál fogságában

„Csak egy pókhálószál tart életben. Elég egy semmiség, egy enyhe fuvallat, a dolgok arasznyi elmozdulása, és az, amiért az ember imént még az életét áldozta volna, egyszerre csak tartalmatlan butaságnak mutatkozik.”

A zseniális cseh író, Milan Kundera gondolataiból kell most erőt meríteni. Az erő, amely az elmúlt hetekben-hónapokban egyre inkább cserbenhagyta Fodor Imrét. A hetvenes éveinek elejét taposó sportember évek óta egyedül él, és nem túlzás azt állítani, hogy mindene a futball, de legfőképp a Mészáros László vezérletével a „blasz-három” helyett immár a második vonalhoz tartozó Goldball ’04 csapata körül forognak a gondolatai, elvégre több mint tíz esztendeje tartozik az egyesülethez, hogy ügyes-bajos dolgokkal foglalkozzon afféle szövetségi képviselőként.

Felesége mellett nyolc esztendeje Focit, azaz ifjabb Fodor Imrét, az MTK, a Kispest Honvéd, a Ferencváros és a Videoton egykori kedvencét is végleg elvesztette. Nehéz volt talpra állnia, de ott voltak az unokái, Ádám és Dániel egyfajta kapaszkodónak, a kilátástalanságból egyszerre megvilágosodott kilátásnak.

Néhány esztendeje kínozta egy nyavalya, amelyre ügyet sem vetett, mondván, erős férfi ő, holott a lelke mélyén érezte, akár komoly is lehet a baj.

Két és fél héttel ezelőtt, amikor a Goldball a BÜSKÉ-t fogadta hazai pályán, a legendás Sörgyár-pályán, Fodor Imre akkor látta utoljára a kedvenceket. Kikapott a csapat három-kettőre, és nem csoda, hogy az örökké vidám fiúkat a szokottnál is jobban bántotta ez a vereség.

A következő héten Fodor Imre pizsamát, borotválkozó készletet, olvasószemüveget és ki tudja még mit pakolt össze egy táskába, hogy minden, amire csak szüksége lesz, kéznél legyen. Azóta a kőbányai Bajcsy-Zsilinszky Kórház lakója.

Szó nincs holmi egyszerű kivizsgálásról vérnyomásméréssel és EKG-vizsgálattal, mert akkor az ember akár még udvarolna is a csinos Ági nővérnek, aki mindig kedvesen mosolyogva kérdezi a betegtől, hogy van, miként ébredt, van-e valamire szüksége.

Vastagbélrák.

A diagnózis egyszerre lehangoló és reményt keltő, hiszen a kórból ki lehet gyógyulni, meg lehet menekülni a halál torkából is.

„Csak egy pókhálószál tart életben. Elég egy semmiség, egy enyhe fuvallat, a dolgok arasznyi elmozdulása, és az, amiért az ember imént még az életét áldozta volna, egyszerre csak tartalmatlan butaságnak mutatkozik.”

Ha Fodor Imre nem szédülne és kicsit jobban volna, alighanem többször eszébe jutnának Kundera sorai.

Imre bácsi azonban nincs jól. Most még nincs. De túl van a hat órás operáción – három centiméteres darabot vágtak ki az orvosok a vastagbeléből –, amelyre az elmúlt hét hétfőjén került sor. Előtte való nap a rajongásig imádott alakulat idegenben páholta el a Darazsakat öt-egyre, és Imre bácsi boldog volt, hogy a társulat érte is küzdve ütötte ki az amúgy nem gyenge riválist.

Az intenzív osztálytól távol újra meg újra lehet reménykedni, hiszen az operáció sikerült. A szövettani vizsgálatra azonban még várni kell egy ideig, és ez az az időszak, amikor az órák napoknak, míg a napok heteknek tűnnek.

De van remény, és jelen pillanatban nincs is ennél fontosabb.