INTERJÚ. KOMJÁTI ANDRÁS el van keseredve, mert nincs olyan tehetség az angyalföldiek U19-es társulatában, akinek NB I-es klub keretében volna a helye

Malacuk van, még sincs malacuk…

– Amikor legutóbb felnőttek kispadján ült, az NB II-ben dolgozott. Mégis búcsú lett a felcsúti kaland vége, talán mondhatni, idő előtt. Mi volt az oka? Egyáltalán miként emlékszik az ott töltött időszakra?

– Én azt hiszem, hogy ez a felcsúti dolog már aktualitását vesztette – felelte Komjáti András. – Hiszen lassan fél éve történt, nem igazán akarok ezzel foglalkozni. Abban az időben a sajtót nem érdekelte a téma, nem kerestek, most meg már felesleges boncolgatni. Ami az ott töltött tizenöt-tizenhat hónapot illeti: nagyon jól éreztem magam, egy nagyon tisztességes társaság volt a kezem alatt, sőt, azt mondom, az osztály egyik legjobb keretével rendelkezett a Felcsút. Az, hogy nem úgy indult a tavaszi szezon, ahogy szerettük volna, közösen tehetünk róla, játékos, vezető és edző. Sajnos ilyen az edzői sors. Nem gondolok rossz szájízzel vissza, sok barátot, ismerőst szereztem, nem vagyok ilyen szempontból keserű. Talán annyiból, hogy az ősz is nagyon nehezen indult, mégis ragyogó őszt produkáltunk. Ha hasonló időszakát veszem az ősznek, és amit utánam, leváltásom után ért el a csapat, öt ponttal kevesebbet szereztek. Azt hiszem, ha ez az öt pont megvan, most nem a Siófok első osztályú, hanem a Felcsút. Egyet még mindenképpen szeretnék elmondani: Urbán Flórira lehet sok mindent mondani, szeretni vagy nem szeretni, de amit az egyik bajnoki után nyilatkozott, az nagyon korrekt volt. Kicsit meg is lepődtem, de ha egy sportember mond valamit, azt el kell fogadni.

– Azt mondta az imént, hogy nem keseredett meg. Ha mondjuk két hónappal a válás után komoly célokért küzdő csapattól megkeresik, igent mond?

– Lett volna lehetőségem, de nem mondtam azonnal igent. Úgy vagyok vele, kicsit szeretnék megnyugodni, a családommal is többet lenni, és az utánpótlásban sem megalázó valakinek dolgozni. Azt hiszem, a Vasas utolsó tizennyolc-húsz évének a legeredményesebb edzője vagyok abból a szempontból, hogy velem jutott ki utoljára nemzetközi porondra a csapat. Nincs miért szégyenkeznem. A beszélgetés során szóba hozta a Vasashoz való kötődést. Igazából nagyon elszomorító, ha beszélek a fiataloknak a nagy elődökről, egy Várady Béláról például, nem emlékeznek rá. A mi időnkben két-három-négy generációra visszamenően tudtuk a neveket: Kamarás, Csordás, Konta, és még sorolhatnám. Megdöbbentő, hogy teljesen kihalt az érdeklődés, hogy kik voltak itt előttünk és mit csináltak. Az utcán is Zidane-ok, Beckhamek mászkálnak Pesten és vidéken. Persze le a kalappal előttük! De nem látom a gyerekek hátán, hogy Lázok vagy Tóth András. Jó, ki kell vívni, hogy valaki példakép legyen, de a jelenség elszomorító számomra.

– Volt olyan szakember egy másik, szintén patinás fővárosi klubnál, aki azt mondta, nem vállalja az U19-es csapat irányítását, merthogy az derogál. Önnek ezek szerint ugyanolyan kihívás Fekecs Dávidékat irányítani, mintha teszem azt a Győr vagy a Nyíregyháza kispadján ülne?

– Jól emlékszem arra, aki ezt mondta. Nem sok helyen volt felnőtt csapatnál tréner, csak pályaedző. Kicsit meglepődtem az akkori nyilatkozatán, hiszen a kapcsolatom is aránylag jónak mondható vele. Nézze, aki tud tenni a magyar labdarúgásért, az teljesen mindegy, hol tesz érte. Az tudvalevő, hogy a felnőtteknél dolgozókat jobban megfizetik, mint az utánpótlás-edzőket. Van olyan, amikor az embernek meg kell alkudnia, egyrészt önmagával és a lehetőségeivel. Nekem ezt most meg kellett tennem, de ez nem azt jelenti, hogy kényszerűséget jelent. Úgy érzem, ha „kijön” két-három olyan gyerek, akit fel tudunk tolni akár az első keretbe, akár az NB III-ban szereplő juniorcsapatba, már valamilyen eredménynek számít a magunk szintjén, ahol most mi vagyunk.

– Van olyan fiatal futballistája, aki kiemelést érdemel tehetsége, labdarúgás iránti alázata vagy éppenséggel szorgalma miatt?

– Nevet nem igazán tudok mondani. El vagyok keseredve, mert nem látok közöttük olyat, akire nyugodt lelkiismerettel azt mondanám, hogy mai állás szerint egy NB I-es csapat keretében van a helye. Ezeknek a gyerekeknek valami kiesett. Hogy hol, mi miatt, ezt a régebben itt lévő embereknek kellene megfejteni. Én, aki „idegen” közegbe kerültem, jobban felmérem, hogy valami nem stimmel. Vannak gondok.

– Komjáti András esetében aligha túlzó a megfogalmazás: hogyan tért haza a Fáy utcába?

– Mindenképpen akartak az edzői stábban személyeket váltani, és Illovszky Rudi bácsi valamint az euroleasingesek is javasoltak. Én sohasem távolodtam el a Vasastól, mérkőzésekre jártam, az öregfiúkban, illetve az Old Boys-ban is játszottam. Mindig kéznél voltam, egyszóval ha meg akartak találni, mindig megtaláltak.