KÖBÖN ALULI ÜTÉS: VÁRATLAN VENDÉG. Az előző évad után visszavonuló vízilabdázó, BÁNHIDY ANDRÁS az élet vízében csobbanna nagyot

„A póló megmarad örök szerelemnek”

Hol a fenében van itt a feljáró? – tűnődöm magamban az utca kellős közepén a templommal szemben, az „elvarázsolt kastély” előtt. Egy nappal korábban jártam már itt, de akkor körülbelül úgy vezettek, mint az Internazionale futballistái az olasz bajnokságban. Miután megvan a megoldás, Doszpot Péter módjára közlekedem. No nem vagyok én volt sztárzsaru, csakhogy az egykori nyomozónak is liftfóbiája van, igaz, nekem még csak kialakulóban… Szerencsére az ötödik emeletre kell menni, ahol Viki nyit ajtót. V, mint Viktória – győzelem, felértem! Jut idő némi beszélgetésre, tudniillik András még sehol. Illetve dehogynem: benne az élet sűrűjében. És ezt tessék olyan pozitívnak tekinteni, mint fertőzött az AIDS-tesztet.

Kisvártatva nyílik az ajtó, egy-két perc, aztán fotózás következik. Aligha bántom meg vele így utólag: inkább pólós csajok előtt kattintanék a masinával, de hát „ezt dobta a (fényképező)gép”… Ezen sorok olvasásakor valószínűleg az interjúalany is elmosolyodik, hovatovább nevet, merthogy abszolút jókedvű beszélgetést folytattunk ezen a derűs hétköznap délután. De miért is lett volna másként? Roberto Benigni óta tudjuk: Az élet szép.

– Ha azt mondom, ötven?

– Több minden eszembe juthat, de leginkább kedves az az ötven gól, amivel gólkirály voltam anno az OB I-ben – felelte Bánhidy András, aki nyáron a vízilabda OB I-ben szereplő OSC-ből vonult vissza.

– Anno… Mondja ezt egy huszonhat éves, ereje teljében lévő fiatalember. Szép emlék?

– Az egyik legszebb. Nem egy mérkőzés, nem egy mozzanat, hanem sok-sok apró pillanat összessége, ami aztán egy örök emlék és elismerés. Jó érzés.

– A Szentes elleni hárommal lett meg az ötven.

– Szentes vagy Eger… Jó kérdés… Ez volt az utolsó mérkőzés, és ha jól emlékszem, itt még nagy versenyben voltunk Cseh Sanyival…

– …Aki végül negyvennéggyel végzett a második helyen.

– Tudja, azért kedves ez, mert az ötvenedik gól fontos volt, hiszen azzal „jöttünk vissza” egyenlőre.

– Ha a pályafutását vesszük górcső alá, gyanítom, nem ez az utolsó esztendő a legeredményesebb. Ha én lennék ön, nekem az ifi Eb-cím mindennél többet érne.

– Legalábbis ha a legfényesebb, legmagasabb titulust nézzük nemzetközi szinten, mindenképpen az, nekem is. Itt kezdődött el minden. Emlékszem, tizenhét évesen milyen hatalmas élmény volt a dobogón állni és hallgatni a himnuszt. Tudja, hogy van ez: nézed a nagyokat, nyernek, dobogón állnak, és egyszer csak te is ott vagy a magyar válogatott köpenyében.

– Ott is olyan eredményes volt, mint 2001-ben?

– Az Európa-bajnokságon?

– Igen.

– Hogy hány gólt szereztem, jó kérdés. Szerintem nem sokat, öt és tíz találat között lehet valahol, nem tudnám megmondani. Én fiatalként jutottam ki két társammal. Úgy volt, hogy a nyolcvanas születésűek voltak az ifik, és mi hárman kerültünk be nyolcvanegyesek a csapatba, így gyakorlatilag nem meghatározó szerepben utaztunk ki, de ezt ne úgy értse, hogy maradt egy perc és akkor ugorjunk be. Volt jó sok gólzsák nálunk, Steinmetz Ádámtól kezdve sorolhatnám a neveket.

– Az idő múlásával megmaradt a jó kapcsolat mindenkivel?

– Én úgy hiszem, akikkel akkor egy hullámhosszon voltunk, azokkal most is. Nem azt mondom, hogy napi rendszerességgel járunk össze, de bármikor, ha beszélünk, vagy találkozunk, ugyanonnan folytatódik tovább a történet, mint tíz éve. Nem mindenkivel, persze, mert az élet haladt tovább, sokan sokfelé mentek, de ez teljesen normális. Az élet változik, ez az egyetlen, ami állandó. De nem tudok olyat mondani, akire nem kedves emlékkel gondolok, hiszen az egy nagyon jó csapat volt. Nem véletlenül nyertünk.

– Mikor volt legutóbb pólómeccsen?

– Utoljára a Honvéd BL… Várjon csak! Sőt, nem is, a magyar bajnoki döntőn jártam, és én is nagyjából akkor játszottam az utolsó meccsemet, bár már csak amatőrként voltam az OSC tagja.

– Sokkalta kevesebb volt az edzésszáma amatőrként?

– Sokkal, de sokkal. Mivelhogy a munkámból adódóan este nem értem rá, eléggé hálátlan szerep volt délelőttönként edzésre járni, amikor a csapat nagy része lent sem volt. Fénykoromban, hogy így mondjam – ami hál’ Istennek nem volt nagyon régen – heti hét-nyolc edzésen, plusz mérkőzésen vettem részt. Ellenben a múlt évben heti három tréningen és egy meccsen voltam ott, és nem is volt meg mindig a heti három edzés… Furcsa volt, de eljött az a pont, hogy az amatőr szó valóban amatőr hozzáállást is hozott ki belőlem. Nem az elhivatottságommal volt probléma, hanem az idővel, amit a sportba tudtam fektetni.

– Fájó pont az életében? Csak azért kérdezem, mert még friss a szakítás.

– Nem, egyáltalán nem.

– Nem gondolja, hogy maradt önben tartalék? Legalább tíz évig még vígan pólózhatna!

– Sokan fel szokták tenni ezt a kérdést, ami teljesen logikus és jogos. Nagyon sok játékost láthattunk, aki leállt és aztán elvesztette a célját. Nekem hála Istennek pont egy új cél jött az üzleten belül, és valójában egy olyan, számomra kellemes váltás történt, hogy szinte észre sem vettem azt, hogy a póló abbamaradt. Persze ezt most nagyon idézőjelesen mondom, de a mindennapjaimat kitölti valami, amit szeretek csinálni, ami boldoggá tesz. A hiányát nem, a szükségletét viszont érzem a mozgásnak. A póló megmarad örök szerelemnek, bárhogy is haladjon az élet.

– Amióta befejezte az aktív pályafutását, gyakorlatilag nem is sportolt?

– Ez így nem igaz, hála Istennek (nevet). Azt tudni kell, én sohasem tudtam felszedni magamra pluszkilókat. Emiatt elég bosszús is voltam, mert élsportolóként jó lett volna.

– Majd megtudja tíz év múlva!

– (nevet) Soha sem gondoltam volna, de elindult nálam is egy szép kerekedés. Na, akkor azt mondtam, még mielőtt baj történne, elkezdek újra mozogni. Itt jöttek szintén az edzések, kezdtem odafigyelni mikor és mit eszem. Érthetően előtte húst hússal ettem és persze minden mennyiségben. Minden áldott reggel úgy kezdem a napomat, hogy reggel nyolckor egy-két barátommal együtt a Normafánál futok. Egy olyan életvitelt tudtam kialakítani, ami nagyon jó harmóniában működik, és a sport, a mozgás is ott van benne, bár már nem úgy, mint húsz éve.

– Azt mondja, egy-két barátjával hódol a sportolásnak. Egyedül nem tudná magát rávenni a futásra?

– Jó a felvetés, de én társasági lény vagyok, így nem nagyon tudnám elképzelni, hogy egyedül bármit is csináljak.

– Felteszem, háromnegyed nyolckor odacsörögne valaki: „Hú, figyelj csak, Andris, én nem megyek, láthatod, amúgy is zuhog az eső”. Ha lenne ilyen, akkor lázas telefonálásba kezdene?

– Igen, ez valószínűleg így lenne (nevet).

– Ahol most vagyunk, az egy kellemes környezetben lévő ház ötödik emeletének egyik lakása, ami társalgónak, előadói teremnek van berendezve. Csak nem ön volt a „tettes”.

– De, valóban!

– Ez komoly, mint Beethoven?

– Aha.

– Azt tudtam, hogy korábban lakberendezést tanult. Ezek szerint a mai napig foglakozik vele?

– Volt egy-két munka és volt egy-két lehetőség, amit kihasználtam, mint lakberendező, de valójában az élet nem úgy hozta eddig. Isten útjai kifürkészhetetlenek, de a lakberendezéssel nem foglalkozom hivatásszerűen. A vonzalom a mai napig megvan, meg remélem, az érzék is hozzá.

– Erről kívülállóként biztosíthatom, habár csak annyit tudok róla, mint amikor az új főnök a szőke nőt az évi fizetéséről kérdezi, mire megszólal: ki az az Évi… Én nem kérdezem meg a Bandi fizetését, azt viszont igen: alapjaiban változott meg az élete?

– Mindenképpen. Mind egzisztenciálisan, mind az életvitelt tekintve. Amit én csinálok, az egy üzleti vállalkozás, amiben emberekkel foglalkozom. Csapatban dolgozom nap, mint nap. Miattam alakult ki, de gyakorlatilag ennek az üzletnek köszönhetően a többszörösét profitálom, mint amit a vízilabdából kerestem. Valójában mindig is gondolkodtam, mit kellene kitalálni a póló mellett, hogy ne az legyen harminc-harmincöt éves koromban, hogy „Úristen, egy új élet kezdődik!”, hanem fel legyen valami építve. Az élet valamiért úgy hozta, hogy ez nekem gyorsabban jöjjön, és ebből adódóan – mert már nem voltak meg azok a lehetőségek és célok számomra, amiért én anno elkezdtem ötéves koromban vízilabdázni, azaz egy olimpiai vagy egy világbajnoki aranyérem megszerzése –, ezért az üzlettel egyre komolyabban kezdtem foglalkozni, és egy olyan élethelyzetet alakítottam ki magamnak. A sors ilyen szempontból kegyes volt hozzám. Huszonhat esztendősen egy új út jött el, és nem nagyon gondolkodtam, éreztem, hogy ezt kell tennem.

– A közvetlen környezete könnyen azonosult az új szereppel, hogy Bánhidy András már nem élsportoló, hanem üzletember?

– Nem, a válaszom abszolút nem. Sőt, eleinte abszolút furcsán is néztek rám, hasonló kérdéseket tettek föl, hogy „de miért, annyi év van még benned?”, satöbbi, satöbbi. Nehéz ezt kívülről megérteni, hiszen ez bennünk játszódik le. Ami a kívülállónak furcsa, neked egy óriási harmónia és boldogság. Nekem elég sok törekvésem van, amit a vízilabda mellett nem tudtam úgymond művelni. Az egyik az üzlet, a másik pedig a zene, a zenélés maga. Mind az üzletet, mind a majdani zenében való gondolkodást tudatosan építettem és kezdtem is el. Hogy mit szólt hozzá a környezetem? Szerintem a mai napig nem tudja hova tenni, mert egy óriási váltás volt. Sem nem voltam vállalkozói vénával megáldott valaki, és leginkább az nem megszokott, hogy valaki huszonhat évesen élsportolóként, az ország egyik legjobb klubjában játszó játékosként fogja magát, és szinte egyik pillanatról másra vált. Nálam így történt. Mondjuk az életben általában gyorsan szoktam dönteni.

– És általában jól is?

– Lekopogom, de majd az élet igazolja magát (nevet).

– Mint a rendőr igazoltatáskor, amikor személyi igazolvány helyett tükröt kap, belenéz és azt mondja: ja, nem tudtam, hogy kolléga… És ha már kolléga: miután ez a beszélgetés a Foci a köbön oldalon lát napvilágot, meg kell kérdeznem, van-e valamilyen kapcsolata a futballal egykori élsportolóként? Tévén nézi, netán szurkolóként baráti társasággal űzi-hajtja övéit, esetleg a futó cimborákkal?

– Mindig is figyeltem a magyar válogatott szereplését, az OB I, pontosabban az NB I ranglistáját, a bajnoki állásokat. Mérkőzésekre sajnos nem jártunk, de ezt nemcsak a futballra értem. Sok mindent megnéztem volna, de valahogy az nem került bele az életünkbe, hogy egymás meccseire eljárjunk. A klasszikus nemzetközi foci, ami a tévében megy, azt megnézem, és a rangosabb eseményeket, amik Magyarországon vannak. Úgyhogy leginkább a médián keresztül van kapcsolatom a labdarúgással.

– Szaván fogom… Melyik volt a legutóbbi csata, amit látott?

– Hm… Juj… Valamelyik BL-mérkőzés volt, a Barcelona játszott, már nem emlékszem pontosan, kivel. Amire viszont határozottan emlékszem, az a Bajnokok Ligája-döntő volt, amit az elejétől a végéig néztem.

– Tetszett?

– Egy BL-döntő nem lehet rossz. Egy BL-döntő csak izgalmas lehet. Láttam már szebb és jobb futballt, de ugye a tét nagy, az izgalom meg bennem volt. Abszolút jól éreztem magam.

– A magyar-olaszt látta?

– Szintén megvolt.

– A helyszínen?

– Tévében.

– Amúgy van olyan klub, amelyikkel szimpatizál? Aki játszott a Vasasban és a Fradiban, annak nem lehet könnyű erre válaszolni, de ha nem akar…

– A Real Madrid. Nem tudnám megmondani, hogy miért. Amikor megkezdődött annak idején a királyiak erősítése… Nekem nagy kedvencem Zinedine Zidane, és számos játékost igazoltak le akkoriban, akiknek a játékstílusa tetszett, akik karakán egyéniségek. Tudjuk jól, nem muzsikálnak jól, mint csapat, és ezt boncolgathatnánk, hogy miért nem, de a náluk szereplő labdarúgók stílusa tetszett és a mai napig is tetszik.

– Drukkol nekik?

– Nem mondanám, hogy kimondottan Real Madrid-szurkoló vagyok, de ha már kérdezte, akkor Real Madrid.

– És hazai szinten?

– A Ferencvárosban játszottam, így ha egy csapatot kell megemlíteni, akkor az a Ferencváros.

– Mit gondol a zöld-fehéreknél zajló hercehurcára? Második esztendeje az NB II-ben sínylődik az együttes, az eddigi eredményeiket figyelve egy év múlva ez a szám háromra módosulhat, ráadásul nincs vevő a Fradira, és még sorolhatnám.

– Nagyon-nagyon sajnálom ezt a szituációt, de nem tudok nem érzelemmel beszélni róla, lévén nekem is anyagi érdekeltségem van abban, hogy a klubnak rendeződjenek a dolgai. A nem kevés játékos egyike vagyok én is, akinek nem lett az az anyagi juttatás egészében kifizetve, amit ki kellett volna. Ez egy hosszú folyamat, és csak abban tudok bízni, hogy vagy egy befektetővel, vagy egy még profibb menedzsmenttel ki fog tudni lábalni az FTC a gondjaiból. Szurkolok nekik, de nagyon rossz a helyzet, mi több, sokan azt mondják, kilátástalan. De a Ferencváros mégiscsak a Ferencváros, ha másba nem, ebben lehet bízni.

NÉVJEGY

BÁNHIDY ANDRÁS

Született: 1981. március 29., Budapest

Posztja: szélső

Magassága/versenysúlya: 184 cm/78 kg

Klubjai: KSI, Catania (olasz másodosztály), Cagliari (olasz másodosztály), Vasas, Ferencváros, OSC

Legnagyobb sikerei: ifjúsági Európa-bajnok (1997), bajnoki ezüstérmes (Vasas, 2004), ifjúsági Európa-bajnoki bronzérmes (1999), az OB I gólkirálya 50 találattal (KSI, 2001), ifjúsági bajnok (2000)