INTERJÚ. BOZSIK PÉTER a vállalkozás öröméről, a labdarúgást övező közegről és a soha be nem gyógyuló sebről

„Nem vagyok futballfüggő”

– Bozsik Péter miként jellemezné saját magát? Edző, szakkommentátor, netán vállalkozó?

– Ez jó kérdés, de nehéz rá választ adni – felelte Bozsik Péter. – A szakkommentátort talán összeköthetjük az edzővel. Mondjuk ki, az egy kellemes felkérés. A médiában szerepelni egy olyan műsorban, mint a Bajnokok Ligája, azt gondolom, megtisztelő feladat. Itt az a kérdés, hogy edző vagy vállalkozó?

VÁLLALKOZÓ, AKI ALAPVETŐEN EDZŐ

– És mi a válasz?

– Az én életemen végighúzódott a futball. A születésemtől napjainkig, hol erőteljesebben hol kevésbé. Azt mondom, alapvetően edzőnek érzem magam, legszívesebben ezt a tevékenységet folytatnám. Ugyanakkor az élet sokszor kényszerhelyzetbe hozza az embert. Mindig büszke voltam arra – és ez a magyar viszonyok között ez mindig fontos is volt –, hogy nem vagyok futballfüggő. Ezáltal talán kevesebb kompromisszumot kellett kötnöm trénerként. Ugyanakkor, ha az ember meg akarja teremteni magának azt az egzisztenciát, hogy adott esetben ne legyen függő egy-egy vezetői döntéstől, ahhoz kénytelen valamit dolgozni, valami mást is csinálni. A vállalkozásaim ehhez szükségesek, és ezért vagyok úgymond kényszervállalkozó. Amit egyébként szintén élvezek, mert olyan szegmensében dolgozom, amiben örömömet lelem. Azt azért el kell ismernem, hogy a futball mindig téma, hiányzik is az embernek a napi munka, az öltöző illata. Viszont az a rengeteg olyan jellegű probléma, ami normális körülmények között nem kellene, hogy gond legyen, az nem hiányzik.

– Ne szépítsük: beszélhet Gennaro Gattuso fantasztikus küzdőszelleméről, áradozhat Ronaldo szédítően gyors indulósebességéről, elemezheti a Roma vagy a Liverpool játékát, távolabb került a futballtól.

– Távolabb, persze, ez nem vitás. Hiszen ha iksz idő eltelik és az ember nem végez napi munkát, az óhatatlanul egyfajta távolságot növel. Kétségtelen tény, de az az igazság, hogy ezt soha nem lehet erőltetni. Soha nem is erőltettem. Mindig jöttek a megkeresések, és aztán azt vagy elfogadtam, vagy nem. Most is jönnek és sajnos egyre többször kényszerül rá az ember, hogy ne fogadja el. Egy picit érintettem az előző válaszomban, amit most mondok: olyanok a körülmények, hogy normális munkát végezni egyre kevésbé lehet.

A FIZETŐKÉPES FOGYASZTÓRÉTEG NYOMÁBAN

– Említette még az interjú előtt egy magánbeszélgetés során, hogy miután az állam nem tekint úgy a sportra, ahogyan esetleg kellene, nem lehet előrelépni. Biztos, hogy csak ebben van a hiba?

– Nézze, biztos hogy nem, mert az élet soha nem fehér meg fekete. Általában az ilyen horderejű ügyekben több fogaskerék nem passzol egymáshoz. Lehet, hogy azt mondják most, kicsit szkeptikus vagyok, sőt, nem is kicsit, de nem látom ebben az országban jelen pillanatban a gazdasági hátterét a sportnak, a futballnak. Ami a gazdasággal is összefügg: nem látom a fizetőképes fogyasztóréteget. Amikor ezerötszáz forint egy jegy, sokallja a néző, míg egy olasz bajnokira teszem azt hatvan euró a belépő. Borzasztó nehéz ezt tudomásul venni. A cégek is egyre nehezebb helyzetben vannak, hiszen nem tudnak a futballra áldozni és a kaotikus állapotok miatt nem is akarnak. Lehetne ezt bolygatni, mert van ennek nyilván szakmai, mentális és társadalmi oka is. Pontosan ezért vagyok szkeptikus. Mivel összetett a kérdés, nem látom azt az egy konkrét megoldást, amivel gyorsan, hatékonyan ezen változtatni lehet.

– Így vagy úgy, de mindenképpen lesz kapcsolata a futballal sok-sok esztendő múlva is, hiszen a fia, József Zalaegerszegen játszik. Ön szerint mire lehet képes?

– Maradjunk annyiban, hogy technikailag, taktikailag, a játékkészség tekintetében nagyon sok olyat tud, amit nem lehet megtanítani. Talán nem elég dinamikus, nem elég gyors. Mármint fizikai értelemben, nem a gondolkodásáról beszélek. Hogyha fizikálisan még fejlődik – erre egyébként itt is elég komoly előrelépést láttam az elmúlt két-három évben –, akkor minden további nélkül lehet belőle jó játékos.

– Kinn van a meccsein?

– Eleinte kinn voltam, aztán úgy éreztem, ez kicsit zavarja, de ő ezt mindig határozottan tagadta. Úgyhogy nem vagyok ott minden mérkőzésén, de azért igyekszem meglesni, mert kíváncsi vagyok rá.   

– Mondja csak, melyik magyar bajnokit látta legutóbb?

– A Zalaegerszeg hazai mérkőzésein mindig ott vagyok. Várjon csak… Legutóbb kivel is játszottak? A Győrrel?

– Nem, a Kaposvárral, és nyert a ZTE kettő-egyre.

– Igen, igen. Azon voltam ott legutóbb.

PÉNZÜGYŐR-LESEN HÉVÍZEN?

– Ha nem bánja, térjünk át honlapunk olvasóinak felvetéseire. Név nélkül érkezett az első kérdés: „Mikor jön Bozsik Péter újra Pasarétre megnézni a mai Pénzügyőrt?” Ezt alighanem egy PSE-játékos vagy szurkoló írhatta.

– (nevet) Nagyon szívesen mennék, de ezzel az a gondom, hogy mi még mindig Zalaegerszeg mellett lakunk, és elég sokat vagyok Pesten a vállalkozásaim miatt, sőt néha külföldön is a munkanapokon, így aztán a családdal nem szívesen tenném meg, hogy még a hétvégén is otthagyjam őket. Emiatt nagyon nehezen jutok ki. De minden évben Hévízen edzőtáboroznak, könnyebbnek tűnik őket ott meglátogatni.

– „Hogy érzi magát Zalában? Én a hétvégén voltam Kiskutason! Az a két nap maga volt a csoda! Pénteken a ZTE-Vasas meccsen kinek szurkol? Hajrá Vasas!” Mindezt kérdezi „PLS 73”.

– Igen, hát Kiskutas megfogta őt. Szó se róla, Zala megye képes megfogni az embert, pláne hogyha nem is egy tipikus városi aszfaltbetyár. Én soha nem voltam, függetlenül attól, hogy Budapesten születtem. Valóban, nagyon szép a vidék, nyugalmas, csendes. Ami egy picit nehezíti az itteni létet, hogy az üzleti élet még mindig Budapesten zajlik. És azért azt a kétszázhúsz kilométert megtenni még autópályán sem egyszerű történet.  Hogy kinek drukkolok? Szeretnék egy jó meccset látni! Én mindig a jó focinak szurkolok!

– Na, ezt figyelje! „Nem sértésnek szánom, őszintén kérdezem! Mit gondol, a Málta elleni szégyenteljes mérkőzés után van még létjogosultsága Önnek akár előadást tartani, akár egyéb szerepet vállalni a magyar fociban?” Név természetesen nincs…

– Ez valóban egy durvának tűnő kérdés, ha az ember komolyan veszi. Minden ember hibázik az életében. Szerintem az is, aki a kérdést feltette, ő is követett már el egy olyan hibát, amit szívesen kitörölne az emlékeiből, és nem hiszem, hogy megkérdőjelezi az élethez való jogát. Visszadobnám a labdát: ő mit keres még itt közöttünk, ha egyszer tévedett? Természetesen ez nagyon ki van sarkítva és nagyon durva. A Málta elleni meccs egy soha be nem gyógyuló seb, de nem vagyok hajlandó nagyobb százalékot felvenni ebből a negatív eredményből, mint amit fölvesznek a játékosok vagy a vezetők. Pontosan ez az a témakör, amit feszegetek: a körülmények és a közeg, ami a futballt körülveszi. Nekem egy picit ebből van elegem. Mindenki várja az eredményt, elvárja a csodát, mindenki álomvilágba ringatja magát. És amikor jön egy ilyen… Majdnem azt mondtam, hogy realitás. Jó, nem biztos, hogy az a realitás, hogy nekünk ott kettő-egyre ki kellett kapnunk, de a törökök sem nyertek, és senki sem verte őket „agyon”. Egy kicsit túl van dramatizálva ez az eredmény. Amikor a realitással szembetalálkozunk, akkor soha nem azt mondja senki, hogy én voltam az, aki rosszul szerveztem az utat, én voltam az, aki nem találtam el négy méterről a kaput. Megy az edző a…

A KREATÍV FUTBALL FELTÉTLEN HÍVE

– Mielőtt még tényleg menne, ha nem is oda, azért várja meg az utolsó kérdést… „Az Ön futballról vallott filozófiáját hűen tükrözi, hogy egy rakkolós játékost (Dárdai) választott a válogatott csapatkapitányának. Ez nyilván üzenet volt a csapat tagjainak. Most Gera a kapitány, aki igazi művész, aki – Dárdaival ellentétben – meccseket tud eldönteni. Nem érzi úgy, hogy tévedett, amikor a színtelen-szagtalan, csak rakkolós futball mellé tette le a voksát?”

– A párhuzammal nem értek egyet. Én mindig a kreatív futballnak voltam a híve. Játékosként is technikás, játszó labdarúgóként tartottak számon, utáltam rakkolni. Most sem kifejezetten a rakkolós játékosok a kedvenceim. Nem arról van szó, hogy a válogatottnak rakkolósnak, vagy inkább szürkének kellett volna lennie, sőt! Én azt gondolom, stílusosan futballoztunk. A lényeg az, amikor az ember csapatkapitányt választ, akkor a karizma, a kisugárzás, a mentális erő az, ami döntő. Olyan játékos kellett, aki adott esetben magával tudja húzni a többieket, és én úgy ítéltem meg, hogy ezt a Dárdai Pali a koránál, rutinjánál fogva, a Németországban töltött évek miatt megoldja. Ráadásul a Gera Zolinál akkor zajlott a „sérült vagyok, nem játszom, miért nem játszom”-történet. Olyan szinten volt elfoglalva saját magával, hogy nem lehetett tőle elvárni azt, hogy még a csapatot is vegye fel a vállára.