Törökvilág Magyarországon

Azt csak sejteni lehet, hogy bizonyos Stuart Dougal, származását tekintve skót játékvezető mire gondolt, amikor a sípjába fújt szerda este negyed kilenc tájban. Körbenézett a zsúfolt isztambuli Inönü Stadionban, és akárcsak negyvenöt perccel azelőtt, látta a sikerre éhes, zászlóerdőbe burkolózó török népet. Talán akkor döntötte el magában, ha törik, ha szakad, itt bizony nem lehet más győztes, csak a házigazda.

Így is történt.

Az első játékrészben az idegesen, kapkodóan játszó törökök a kapu torkából sem találtak Fülöp Márton hálójába.

Történt mindez azon a sorsdöntő meccsen, amikor Emre Asikék a túlélésért, az életben maradásért játszottak, nem beszélve Fatih Terim szövetségi kapitányról, aki vesztes csata után alighanem vehette volna a kalapját.

Amikor Gera Zoltán olyan magányosan állt szembe a hazai cerberussal, hogy még a Füstbe ment tervet is elmormolhatta magában, akkor születhetett meg az ítélet. Stuart Dougal a testi érintkezést követően azonnal a zsebébe nyúlt. Tette mindezt úgy, hogy mintegy harminc métert loholt a középpályáról, hogy felérjen a törökök kapuja elé…

Innentől kezdve ugye nem kérdés, az asszisztens vajon miért nem segített a sporinak…

Persze meglehet, a törökök majd üldözési mániáról beszélnek, amikor megtudják, mennyire átkozza idehaza a vasutastól a kéményseprőig a deréknek éppenséggel nem nevezhető sporttársat.

Azt mondják, a bíró a játék tartozéka. Amennyiben eltörik egy szögletzászló, szakadt a háló, kidurran a labda, tudjuk, mit kell tenni. Jó, ha észbe véssük: mindez persze csak úgy, merő véletlenségből aligha fordul elő, azaz minden történik valamiért.

Remélhetőleg ezt az Európai Labdarúgó Szövetségben is tudják, már persze ha nem a tartozékok vannak többségben…

HORVÁTH M. ATTILA