MAGYAR KUPA: RAFC–VÁC-ÚJBUDA 3–6. Az eredmény ellenére a szerda délutáni találkozó nem volt az évszázad mérkőzése, mégis jól szórakozhatott a nagyérdemű

HATott a mágia

Alighanem a magyar-olasz tehet mindenről. Ha nem szerda este léptek volna fel Alessandro Del Pieróék, ha nem a Puskás Ferenc Stadionban játssza le utolsó felkészülési mérkőzését Roberto Donadoni világbajnok társulata a franciák elleni sorsdöntő Európa-bajnoki selejtező előtt, alighanem özönlött volna a nép a Pirosrózsa utcába, hogy meglesse a szezont döntetlennel kezdő RAFC-ot és legutóbb a Ceglédet idegenben tönkreverő Vác-Újbudát.

Vác-Újbuda. Szokni kell még a nevet, miként azt is, hogy ez a csapat nem az előző szezonban kieső garnitúrára épül. Itt volt persze a megkopott rákosszentmihályi pályán Vén Gábor, Kovács Péter vagy éppen Rusvay Gergely, ám látni kell, a jövő együttese Sztankó Gáborra, Margitics Andorra, Lettrich Dánielre vagy éppen Kövesdi Milánra épülhet.

Nagy jóindulattal is, talán ha százötvenen látták, amint Somogyi István belefújt a sípjába. Ezzel a mozdulattal egy rémálom kezdődött el – hazai részről. Egy perc sem telt el, és máris kapitulált a sérülések és egyéb okok miatt alaposan megfiatalított házigazda védelme. Jól láthatóan megzavarodott a bekapott találat után a RAFC, játékosai percekig csak Columbo hadnagy módjára nyomozták a labdát. A kilencedik percben újabb középkezdésre került sor, mivel a hátsó alakzat, mint egy rosszul felépített vállalkozás, egyszerűen csődöt mondott.

Nem véletlenül említette Nahóczky Attila, a sárga mezesek szakvezetője néhány perccel a kupacsata előtt, hogyha mernek játszani az övéi, bármi lehetséges. Nos, tíz perc játék után – amelyet csak a látogatók produkáltak… – pokoli nehéznek tetszett a hátralévő nyolcvan perc. A félidő felénél aztán ráeszméltek Szőke Róberték, hogy minden mindegy alapon mehetnek előre, és bár ekkor sem volt partiban a két csapat, kevésbé volt egyoldalú az összecsapás. Deme Dávid helyett Fábián Zoltán kapott lehetőséget alig félóra eltelte után, így a kezdetben balhátvédként futballozó Giró Dániel lépett egy sorral előrébb, így négy helyett csak három hátvéd maradt hátul. Hihetetlennek tetszhet, de Verebes József játékosai gyakorlatilag akkor rúgtak gólt, amikor akartak – számtalan helyzetükből aligha csupán kettőt akartak. A játékrész legvégén bár egy váci futballista a földön feküdt, az akciót tovább vitték a társak, aminek újabb gól lett a jutalma.

A második felvonás gyakorlatilag úgy kezdődött, ahogy az első, csakhogy fordított elosztásban: a már korántsem teljes fordulatszámon pörgő Pest megyeiek feleslegesen szabálytalankodtak a tizenhatoson belül, a megítélt büntetőt Mayer Ádám biztosan értékesítette. A remény az esetleges döntetlenre – ergo továbbjutásra – mindössze két percig élt: Szabó Viktor három minutum alatt kétszer is elszomorította Andi Norbertet, és miközben egy felesleges szabálytalanság után Lettrich Dániel megkapta második sárga lapját, az emberhátrányba kerülő vendégek hamarosan újabb találatot szereztek (1–6), így edzőmeccs jellege lett a partinak, már ha addig nem az lett volna a benyomásunk...

A Nahóczky-legénység becsületére legyen mondva, küzdöttek tovább a szépítésért: előbb Kasinszky István addig-addig forgolódott négy védő között, míg közelről a bal alsó sarokba lőtt, majd egy huszonkét méteres szabadrúgást bombázott a bal felső sarokba tanítanivaló mozdulattal a posztját tekintve középső védő Zoufal Nándor. A lefújás előtt nem sokkal aztán Sztankó Gábornak kellett nyújtózkodnia, hogy egy bal oldali szabadrúgást a jobb kapufára toljon. Az utolsó félórában érthetetlen – illetve érthető… – módon visszaesett a vendégek futballja, holott nagyobb koncentrációval akár kétszámjegyű győzelmet is arathattak volna Verebes József tanítványai – és ezért már aligha a szerda esti magyar-olasz meccs volt a felelős.

A találkozó jegyzőkönyvét a két mester értékelésével együtt közöljük.