INTERJÚ. FÜZI KRISZTIÁN, az ESMTK középpályása a közelmúlt fájdalmairól, a jelen öröméről és a jövő reménységeiről

„Szívem csücske marad a Vasas”

„Fuss, Forrest, fuss!”

Mintha csak ez lett volna a jelszó. Úgy tűnt, a zseniális, Oscar-díjjal kitüntetett Tom Hanks-mozi, a Forrest Gump pergett az ESMTK-pályán. Amíg a hazai vegyes „égett” a harmadik ligás Tura ellen, addig Füzi Krisztián, az immár egyik legrutinosabb erzsébeti játékosként jellemezhető középpályás úgy rótta a köröket, mintha csak a Bécs-Budapest Szupermaratonira készülne.

Szó sincs persze sportágváltásról, ám a Győri ETO, a BVSC, a Kispest Honvéd és a Vasas egykori profija egy nappal ezt megelőzően pályára lépett a szintén harmadosztályú, Százhalombatta elleni győztes (4–1) csata során. Nem lett volna meglepetés, ha a sokat futó, ám rossz irányba szlalomozó pályán lévők valamelyikét egyszerűen „lekapja” Menczeles Iván, hogy stabilabbá váljon a középpálya. Minderre gyakorlómeccs lévén nem került sor, így akár köszönetet is mondhatnánk a mesternek az interjú létrejöttéért, ugyanis a második félidőt együtt néztük.

– Tudom, jó néhányan szerződtek Budafokról a XX. Kerületbe, mégis kíváncsivá tett, ön például miként és miért?

– A budafoki tulajdonos, aki mentor is egyben, egy olyan támogatásban részesíti az erzsébeti csapatot a továbbiakban, hogy kölcsönadott öt játékost az ESMTK-nak, illetve Menczeles Ivánnal dolgoztunk együtt Budafokon, és az ő javaslata alapján is kerültem ide – mondta Füzi Krisztián.

– Van különbség, illetve hasonlóság a volt és jelenlegi csapatában

– A különbség annyi, hogy előző állomáshelyemen fiatal együttesünk volt, itt azért sokkal rutinosabb játékosok alkotják a keretet. Ennek van jó oldala és hátránya is, remélem, a pozitív dolgok kerülnek majd nagyobb számban előtérbe. A hasonlóság annyi, hogy ugyebár a szponzor ugyanaz, és bár a Budafok kölcsönjátékosaként játszom Pesterzsébeten, de innentől kezdve abszolút az ESMTK sikereiért teszek meg mindent.

AZ ÉLVONALBELI CSAPATOKNÁL SZÓBA SEM KERÜLT A NEVE

– Feltételezem, volt ajánlata, nem is egy, így aztán nem lehetett könnyű a választás.

– Első osztályú megkeresésem nem volt.  Semmilyen menedzserrel nem állok kapcsolatban, úgyhogy ez egy kicsit nehezebb is lett volna, de annyira nem foglalkoztatott ez a kérdés. A másodosztályból volt több ajánlatom is. A Keleti- és a Nyugati-csoportból többnyire pesti és főváros környéki csapatok kerestek, de a tulajdonos iránti lojalitás miatt, illetve az edző iránti tiszteletem és bizalmam miatt választottam végül az ESMTK-t.

– Nem gondolja, hogy egy vastüdejű középpályásra, azaz akár egy jó Füzi Krisztiánra talán szüksége lenne az élvonalbeli együttesek többségének?

– Világéletemben tisztában voltam a képességeimmel, illetve nem nagyon szerettem saját magamat favorizálni. Sokan azt mondták, hogy túl szerény vagyok. De azért örültem volna, ha megkeresnek, mert szívesen játszottam volna még az NB I-ben. Úgy érzem, harmincegy évesen jó két-három esztendőt simán tudtam volna futballozni az élvonalban. Emiatt van bennem némi szomorúság, de így alakult az élet, ezen már kár rágódni.

– Ha azt mondom, Vasas, mi jut az eszébe?

– Szívem csücske marad a Vasas. Az első osztályú pályafutásom, úgy tűnik, ott ért véget, nem teljesen úgy, ahogy én gondoltam, de annyira jól éreztem magam a csapatban, ráadásul a szurkolókkal és a vezetőkkel is jó viszonyban voltam, így mindig szép emlékekkel, jó érzésekkel gondolok vissza az ott eltöltött időszakra. Sajnálom, hogy a végén úgy alakult, hogy el kellett jönnöm, bár azt hiszem, ez az akkori edző javaslatára történt…

JÓL ESETT VOLNA NEKI, HA KIÁLLNAK MELLETTE

– Az imént úgy fogalmazott, el kellett jönnie Angyalföldről. Kifejtené ezt bővebben?

– A téli szünetben edzőcsere volt a Vasasnál, és én akkor úgy éreztem, mindenféle előzetes indok nélkül velem a kezdetektől fogva nem számolt az új tréner. Nem titok, Pintér Attiláról van szó. Ő olyan stílust képvisel, ami sok játékos számára elfogadhatatlan. Én is ezek közé tartozom. Nem szimpatikus, mondjuk inkább így. Olyan hangot ütött meg a játékosokkal, úgy beszélt velük, hogy akármennyire is mondják, a futballban ez benne van, szerintem ez nem elfogadható. Mindenféle indoklás nélkül tett szabadlistára. Nem magyarázta, hogy szakmai vagy emberi indokok miatt nem számít rám. Velem csupán annyit közöltek, menjek be az ügyvezető irodájába, és ott elmondják, miről is van szó. Ezt sem tőle tudtam meg, hanem a pályaedzőtől.

– Ne érzi úgy, hogy a vezetők esetleg kiállhattak volna ön mellett? Vagy kérdés, mennyi jutott el hozzájuk?

– Mire gondol?

– Arra, amit az előbb mondott, azaz Pintér Attila stílusára.

– Azt megelőzően Egervári Sándor volt az edző, akiről köztudott, hogy abszolút játékos párti. Nem jöttek az eredmények, de ez nem az edző hibájából történt. Több minden közrejátszott abban, hogy nem úgy szerepeltünk az őszi szezonban, ahogy szerettünk volna, és ahogy azt a vezetők is elvárták. Akkor aztán úgy döntött a vezetőség, hogy egy teljesen más vonalat választ, és egy ilyen keménykezű, mondhatni diktatórikus edzőt szerződtetett, és szabad kezet adtak neki. Mondjuk az eredmények nem a vezetőséget és Pintér Attilát igazolták, mert utóbbi kiesett a csapattal. Nem biztos, hogy ez volt a legcélratörőbb, legcélravezetőbb megoldás, de akkor mellette tették le a voksukat. Az már az ő dolguk, hogy jól jártak-e ezzel vagy sem, innentől kezdve pedig azt hiszem, nincs miről beszélni. Az én ügyemre visszatérve, természetesen jól esett volna, ha a vezetőség kiáll mellettem, de úgy tudom, ők sem nagyon támogatták az én játékomat, bár ez nem hivatalos információként jutott csak el hozzám, de úgy éreztem, a fiatalítás hangzatos jelszavával már nem nagyon erőltették, hogy Angyalföldön maradjak.

NEM CSAK A SZÉPRE EMLÉKEZIK

– Ha visszagondol a pályafutására, mit szűr le az elmúlt esztendőkből?

– Biztos, hogy sokkal többet kihozhattam volna magamból, mert annak idején, még utánpótlás-játékosként elég nagy tehetségnek tartottak. Aztán az egyetemi évek alatt némiképp lemaradtam a korosztályomhoz képest. Ebből a szempontból nem lehetek magammal elégedett. Nagyon sok szép emlékem van az első osztályú mérkőzésekről, ahogy mondani szokták, sok nagy csatát megéltem. Voltam jobb és rosszabb csapatban, kilenc év alatt négy együttesben játszottam, Győrben csak egy évet töltöttem, úgyhogy nem voltam egy vándormadár típus. Ha valahol jól éreztem magam, általában azt mutatta a tendencia, elégedettek is voltak velem, mivel kitöltöttem a szerződésemet. De mondom, szép emlékeim vannak, ám maradt ennem hiányérzet, mert úgy gondolom, a tehetségem alapján – amit nem én állítok, hanem a szakemberek állítottak annak idején – nagyobb karriert tudtam volna befutni, ha szerencsésebben alakul a sorsom. Ebben közrejátszott az is, hogy a TF-en egyetemi diplomát szereztem, és nappali tagozatos hallgatóként nem igazolhattam el, kötelező volt ott játszanom, így két és fél évet a blasz-egyben töltöttem, méghozzá a legjobb korban, amikor a legtöbbet fejlődik egy futballista, tizennyolc és huszonegy éves kora között. Ez biztosan nem szolgálta a hasznomat.

– Az edzősködés gondolatával kacérkodik?

– Felnőttekkel semmiképpen nem szeretnék foglalkozni, ez nagyon hamar tudatosult bennem. Gyerekeket viszont nagyon szívesen edzenék. A tanári diplomámból kifolyólag általában velük foglalkoztam a tanítási gyakorlatokon. Ez még a jövő zenéje, hogy lesz-e belőle valami. Töröm a fejem egy focisuli létrehozásán, de manapság már annyi akadémia alakul, hogy nem könnyű labdába rúgni mellettük. Pedig régóta dédelgetett álom ez.

– A jelenleg az Újpest alkalmazásában álló Ákos öccsével együtt válhatna az álomból valóság?

– Ráhibázott.

– Netán a papája is benne lenne, ha nem is a tévében, de a vállalkozásban?

– Igen, családi vállalkozás volna. Régen megfogalmazódott bennem ez az ötlet, szóba került esetleg Győr is, mivel győri kötődésűek vagyunk, de a gyakorlati kivitelezés elmaradt. Legalábbis egyelőre.