Pokoli történetek

Döbbenet. Ez volt az első szó, amikor elolvastuk a levelet egyszer, kétszer, tízszer.

Azt kérdeztük magunktól: elképzelhető ez a mai világban?

A válasz az alábbi sorok olvasása után lesújtó lehet: alighanem igen…

Jött egy levél, méghozzá egy olyan személytől, akinek sokat jelentett Molnár Balázs, erről mi magunk is megbizonyosodtunk.

Alighanem ezért is ragadhatott klaviatúrát az egykori játszótárs, hogy megossza Önökkel azt, amit az elmúlt hét péntekén, Molnár Balázs búcsúztatásán tapasztalt.

„Nagy megdöbbenésben volt részem, amikor a temetésen megtudtam, hogy a Vasas költségvetésébe nem fér bele nyolcezer forint. Ugyanis Balázs volt focistatársai rendeltek egy nagy Vasas-zászlót, amivel betakarták Őt, és a Vasas vezetősége képes volt ezért a zászlóért elkérni azt a rongyos nyolcezer forintot… Szép tőlük, hogy mit mondjak…”
Ha most azt hiszik, ennyi volna az egész, akkor alaposan tévednek.

„Aztán a másik, ami >>nagyon jól esett<<, amikor szembesülnöm kellett azzal, hogy mi, játékosok csak gépek vagyunk a vezetőség számára, mivel – nem szeretnék nevesíteni –, de az egyik tiszteletreméltó vezetőségi tag körülbelül tíz percig tette tiszteletét a temetésen. Megint csak annyit tudok mondani, hogy ez igen, szép volt...”
Ha nem bánják, nem véleményezzük a leírtakat, tegyék meg ezt Önök a monitor túlsó oldalán. Nem kérdezzük meg a másik felet, nem vádaskodunk, csupán teret adunk egy véleménynek.

És csak reménykedünk benne, hogy mindez nem igaz…

Pedig megvan nekünk is a magunk története.

Talán azt gondolják majd, ez még a fentinél is súlyosabb eset.

A csapattársakról lesz szó az alábbiakban. A jelenlegi és a volt játszótársakról.

Honlapunk tizenhét labdarúgónak küldte ki az alábbi sorokat egy héttel ezelőtt:

„Szia X. Y.! Először is elnézést szeretnék kérni Tőled, hogy ismeretlenül kereslek. Az ok sajnálatos: méltó emléket szeretnék állítani a motorbalesetben elhunyt Molnár Balázsnak, éppen ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy jó néhány volt- vagy jelenlegi csapattársának elküldöm ezt az üzenetet. Tudom, hogy nem könnyű ilyenkor bármit is mondani, de arra gondoltam, miután én sajnos nem ismertem személyesen „Cucut”, Te/Ti viszont igen, biztos van olyan történeted/történetetek, ami vele kapcsolatos, és ez maradt meg leginkább Balázsról. Az általad/általatok tett nyilatkozatcsokor még ebben a hónapban megjelenne, valamint előreláthatólag egy Balázs pályafutását bemutató írás is. Válaszodat/reagálásodat előre is nagyon szépen köszönöm, és még egyszer ne haragudj, hogy zavartalak. Sportbaráti üdvözlettel: Horváth M. Attila, a Foci a köbön főszerkesztője.”

És akkor következzenek a tények: a tizenhét megkeresett játékosból mindössze két ember reagált. Volt olyan közülük, aki az üzenet elküldését követő tizenkét órán belül törölte a levelet. Rajta speciel nem csodálkoztunk, hiszen tavasszal a Vasas U19-es csapatában szereplő labdarúgó a Fehérvár elleni idegenbeli bajnokin egy korántsem barátságos „Mivan?”-t szólt ki az edzőjének. Mindez csupán azért bizonyos, mert jelen sorok írója történetesen a pálya széléről figyelte az eseményeket…

Őszintén mondjuk: nagyon sajnáljuk a történteket.

És félre ne értsék: semmi bajunk az említettekkel, illetve nem említettekkel, mert nem haragszunk rájuk. Nincs is miért. Lehet, úgy könnyebb volt feldolgozni a szeretett csapattárs, a jó barát elvesztését, hogy nem kellett róla beszélni.

A lelkiismeretről pedig aligha volna ildomos ehelyütt bármit is említeni.

Nyugodj békében, Molnár Balázs!