Norvég gól a harmadik percben. Szerencsére les miatt visszafújta ítéletét a sípmester, ám mindez jelezte, nem lesz könnyű helytállni a mieinknek. A norvég együttes fizikálisan feltűnően jobb volt a „nyüzüge” magyaroknál, és nyugodtan kijelenthetjük, ez, no meg a védelem ha nem is hathatós, de „négyhatós” segítsége kellett a sima hazai sikerhez.

Pedig az első félidőben jól tartotta magát Várhidi Péter alakulata, ám a huszonkettes csapdája csak ezután következett ugyanebben a percben: Szélesi Zoltán akkorára ugrott, mint a magyar válogatott a csoportban a derbi után, így az óriássá hatalmasodó Steffen Iversen bólintott Végh kapujába (1–0).

Több lehetőség adódott az északiak előtt, és csak az ellenfél flegmaságán múlott, hogy nem növelte előnyét.

A folytatásban a norvégok két perc alatt döntöttek: előbb Braaten lőtt burleszk-szerű jelenetsor végén Végh Zoltán hálójába az 58. percben (2–0), majd két minutummal később Carew nem hagyta ki a ziccert (3–0). Összeomlóban volt a magyarok hátsó alakzata, de több mint negyedóráig ha üggyel-bajjal is, de kibírták a nyomást a mieink. Aztán jött a liverpooli Riise, akinek beadását szintén Carew továbbította a hálóba (4–0).

Szerencsére az eredmény már nem változott, úgyhogy némiképp lehiggadva megállapítható, ahogy azt Várhidi szövetségi kapitány emlegette úton-útfélen, igenis látszott az előrelépés a mieink játékát figyelve. Egyrészt akartak a fiúk, ami már hurráhangulatot eredményezhet, másfelől a labdarúgóink nem csupán egy húsz percre való Mr. Bean-show-t tudnának megtölteni, hanem egy egész estés mozifilmet. Csak nagy kár, hogy mi ezen egyáltalán nem tudunk nevetni…