Szemfényvesztés

Trükk volt ez, holmi Roldolfo-szerű mágia. Ha hinni lehet az angol BBC-nek – márpedig miért ne lehetne? –, akkor a magyar pályázat nulla szavazatot kapott ma délelőtt Cardiffban. Zéró, semmi. Lehet keresni a további szinonimákat, ám érdemes azon elgondolkodni, hogy történhetett meg az, hogy a lengyel-ukrán kandidálás a surranó pályán érkezve lehetett győztes. Fölényes diadal volt ez, hiszen a hírek szerint nyolc-négy arányban múlták felül az olaszokat.

Előzetesen mindenki azt mondta, mi több, hitte: a lengyeleknek és az ukránoknak semmi sanszuk, mi több, az első körben kicsusszannak.

Nem estek ki.

Valami azonban történt. Valaminek történnie kellett. Minden jel szerint nem a lengyel államfő beszélt ukránul és fordítva, nem Andrij Sevcsenko lábának kicsinyített mását kapta baráti vállveregetés közepette Michel Platini, az UEFA újdonsült francia elnöke.

Valljuk meg őszintén, csoda lett volna, vagy valami egészen más, ha Itália rendezhet ismét kontinensviadalt.

És be kell látni önkritikusan, hiába holmi tizenötezer oldalas írás, hiába a „mindenki egyért, egy mindenkiért” jelszó… Elbuktunk. Elhasaltunk, immár nem először.

Aligha túlzás, úton-útfélen arról társalogtak az emberek, mikor, ha nem most leszünk házigazdái a kontinensviadalnak?

Ez a bukás csúfosabb lehet annál, mint hinnénk. Kósza hírek terjednek arról, hogy ezzel a megmásíthatatlan döntéssel például Székesfehérvárott becsukhatják a boltot, avagy meglehet, volt-nincs fehérvári futball.

Persze ne higgyünk az ilyen-olyan mendemondáknak, rémhíreknek. Főleg, ha egyszer már bedőltünk neki…

HORVÁTH M. ATTILA