INTERJÚ. TORNYI BARNABÁS Tatabányáról, sikerekről és a válogatottról

„A huszonnegyedik óra már régen elmúlt”

Lehet gyűlölni vagy szeretni, a lényegen mit sem változtat a tény. Tornyi Barnabás máshoz nem hasonlítható módon rázza gatyába a rábízott együtteseket. Ha kell dicsér, ha kell, korhol. Az ötvenhárom esztendős szakember huszonhetedik esztendeje van az edzői pályán, így látott egyet és mást. Az elmúlt két hétben például egy összezuhant Tatabányát. Rá vár a feladat, hogy benntartsa a dicső múltra visszatekintő egyletet.

– Kezdhetném udvarias körökkel, de inkább arra feleljen, miként élte meg, hogy hosszú idő után újra élvonalbeli csapat kispadján ült az elmúlt hét pénteken, Debrecenben?

– Nem volt ez nekem nagyon stresszes időszak, mert azt gondolom, amilyen munkát az ember csinál, lelje meg benne az örömét – felelte Tornyi Barnabás. – Részben saját elhatározásból léptem ki a vérkeringésből, de az időmet addig is hasznosan tudtam eltölteni. Most, hogy elvállaltam a Tatabánya irányítását, meggyőződtem róla, a magyar labdarúgásban nem akarok addig részt venni egy klub életében sem, amíg nem néztem meg az életteret.

– Ezek szerint Tatabányán minden szép és jó, csak a csapat nem. Érzett némi nosztalgiát? Hiszen itt mutatkozott be az élvonalban?

– Ez az egyik része, hiszen ismerem a várost. Szinte magától értetődő volt, persze, fontos az első élvonalbeli klub az életemben, de nem ez volt a domináns.

ÖRÖM A VESZTES BAJNOKI UTÁN

– Mint ahogy a Tatabánya sem dominált a cívisvárosi mérkőzésen. A találkozót nézve mégis volt tartása a csapatnak. Ön is így érezte?

– Elég sok célt tűztünk ki magunk elé, én személy szerint azt, hogy a begubózott, letargikus állapotból ki kell a játékosokat bontani, azt a hitet, önbizalmat vissza kell adni, ami szükséges. Talán spártai szigorral kell az alapelemeket számon kérnem, ami nélkül nem létezhet profi labdarúgás. Mindezt két hétbe belesűrítve… Volt dolgom bőven, miközben ugye össze kellett rakni a csapatot. Ezek után nem semmisített meg bennünket a Debrecen, nincs ez a hitehagyott, fejüket lógató társaság. Ehhez képest nem mondom, örülni kell egy vesztes meccs után, mert megláttam annak az alapját, amire építkezni lehet.

– Véleménye szerint a péntek esti rivális lesz a bajnok? Úgy értem, olyan teljesítményt nyújtott a Loki?

– Nem a Tatabánya edzőjeként, hanem a magyar labdarúgás eseményeit figyelő emberként mondom, hogy a tavaszi Debrecen nem játszza ugyanazt a színvonalú futballt, illetve az eddigi mérkőzéseken nem játszotta, de a játék tartalmában vannak olyan elemek, melyekből győztes nagyon sokszor. Az MTK látványosan játszik esetenként, mérkőzésrészenként, viszont nem tudja győztesen hozni a találkozóit. Tehát ez alapján – nyilván nem kijelentve, hogy az MTK nem tudja utolérni riválisát – én most nem látok olyan nagyon nagy párharcra, esélyt, ha csak az MTK meg nem táltosodik. De ha a mostani folyamatot trendnek veszem, akkor a Debrecen bajnokcsapat lesz.

– Mostani csapata játékerejét nézve melyik korábbi együttesére emlékezteti?

– Még egyikre sem, de én remélem, hogy tornyis lesz ez a csapat is. Egy részben mindenképpen olyan, amit már mástól reakcióban, szurkolói véleményben hallottam: makacsságában, akarnokságában, fegyelmezettségében tornyisabb, de én azt hiszem, ebben a szakaszban ennyi mérkőzés alatt nem várhatom magamtól sem. Meg blődség lenne azt mondani, hogy ezt a csapatot nézzék meg. Ezt megnézhetnék majd egy új bajnokságban. de nekünk most semmi sem fontosabb a győzelemnél. Ha van ennek a gárdának erénye, márpedig én hiszem, hogy van, azokat győztes meccsekké kell alakítani, és ez a nehéz feladat. De hiszem azt, hogy azok a jegyek, azok a jellemzők látszottak a Debrecen ellen. És ebből nem engedek, engem nem érdekel akkor sem, ha ötöt kell kirúgni, és akkor sem, ha négy újoncot kell avatni. Egyet tudok: nincs közöttünk helye annak, aki nem tud koncentrálni május huszonnyolcadikáig az edzésekre, mérkőzésekre, magánéleti percekre. Nekünk ezt a csapatot benn kell tartani! Nekünk benn kell maradni az NB I-ben! Úgyhogy aki bújt, aki nem időszak van most.

LEVÉL A TULAJDONOSOKNAK

– A garnitúráról mi a véleménye?

– Eléggé hitehagyott társaságot találtam, zárt játékosokat láttam magam körül, akik nem mertek kinyílni, részben mire föl, másrészt pedig ugye nagy volt a várakozás, meg tudták, hogy nagy lesz az elvárás velük szemben. Voltak olyan események ez alatt a két hét alatt, ami kimondottan amatőr jelre vallott. Olyan dolgokkal kellett foglalkoznom, ami részben morális szféra, másrészt az amatőr jeleket magában hordozta. Itt aztán volt sumákolástól kezdve a késésig, a „mit érdekel a másik”-tól, a „nem sikerül”, meg a „nem érdekel, hogy sikerül-e”-ig bezárólag minden. Még nem értem ennek a végére, de egy-két dolgot lenyesegettem úgy, hogy nem mondom, hogy nem lepődött meg a csapat.

– Az NB III-ból tavaly kizuhanó Hyundai Gold szakmai igazgatói posztját otthagyta?

– Végleg otthagytam. Írtam a tulajdonosoknak egy levelet, amely levélben megköszöntem azokat az elismerő szavakat, kijelentéseket, amivel minősítették a munkát, mert voltak azért olyan pozitív dolgok, ami kétségtelenül a rendszer kialakítással kapcsolatban az én szerepem volt, és hát ugyanebben a levélben amolyan tornyisan fölhívtam a figyelmüket egy-két olyan eseményre, amiből én nagyon-nagyon remélem, levonják a következtetést a jövőre vonatkozóan.

– Mire a legbüszkébb, ha a rákosmentieknél eltöltött időszakra visszagondol?

– Büszkeségem? Az hogy, büszke vagyok-e vagy nem, azt nem szeretem, mert az egyik tulajdonosnak az a hepije, hogy este nézz a tükörbe. a büszkeség egy olyan kategória, amiben benne van az önmagát dicsérés is. Én ezt nem szeretem. Azt hiszem, az eredményesség, a különböző szférákban felmutatható-kimutatható változás az, ami szakmai elégedettséggel tölt el. Nevezetesen: egy rendszer fel van építve, az ebben lévő edzők száma nőtt, és alaposságuk, munkájuk minősége javult. A klub rendbetétele adminisztrációs téren, tagdíjbevételi téren, minden olyan elengedhetetlenül szükséges rendszermutatókkal bír, melyek dicsérik ezt a módszert, illetve a legnagyobb poén az, hogy negyvenkét százalékkal nőtt a létszám, és a tornarendezéseink, valamint az itteni működő rendszer alapján, a nem NB-s csapatok után benne van a Budapesti Labdarúgó Szövetség által kiválasztott két utánpótlásképző-rendszerben a Hyundai-Gold.

AZ EDZŐ, AKI NEM EREDMÉNYEKBEN GONDOLKODIK

– Ha már a nemzeti bajnokságot hozta szóba: melyik élvonalbeli eredményére mondja azt, na, ez igen?

– Én nem eredményben gondolkodom feltétlenül, hanem az elvégzett munkában. Az elvégzett munka eredménye például Bonyhádon az lehet, hogy bejutottunk NB III-as csapatként a 16 közé a Magyar Népköztársaság Kupában. Hatezren láttak bennünket, az emberek lógtak a fán. És bár az Újpest elvert bennünket, de Bonyhád történetének legszebb évét írtuk. Nekem az is eredmény, hogy Oroszlányban adtak két évet, ezüstérem és bronzérem lett a szereplés eredménye két osztályt ugorva, mégsem jutottunk az élvonalba. Az is eredmény, hogy a Debreceni Kinizsit feljuttattam egy osztállyal, hogy a budapesti csapatokat oda-vissza verve, állandóan tizenöt-húszezer ember előtt Diósgyőrben imádták a társaságot, és most jön a leglényegesebb: ott éreztem Magyarországon egyetlenegyszer úgy, hogy a közönség nem a győztest, hanem a csapatot szerette a ritkán bekövetkező, de mégis vereségeket hozó meccsek után is. Sorolhatom a tatabányai első évet, amire büszke vagyok, hiszen tizennégyen eligazoltak, az NB II-ből kellett hoznunk jó néhány játékost, végül hatodikak lettünk. Relatíve csillagászati magasságba jutottunk, önmagunkhoz képest, persze. Nem hiszem, hogy kellene tovább sorolni. Én mindig viszonyítok. Most is beleőrülök, hogy kikaptunk kettő-nullára Debrecenben, reálisan nézve volt értéke a csapatnak, akár ezt is vehetem sikernek, azok után, hogy az elmúlt tizennégy meccsen például tizenegyszer kikapott a Tatabánya. Most megszületett a tizenkettedik vereség. Ezt a folyamatot nem tudtam megállíttatni a csapatnál, viszont volt pozitívum. Hiszen ezzel kezdte.

– Csak én érzem azt, hogy Tornyi Barnabást afféle tűzoltó szerepkörben alkalmazzák a honi klubok vezetői? Elég, ha a Vasasra és most a Tatabányára fókuszálunk. Ön szerint mikor ülhet le egy igazi nagycsapat, egy bajnoki címért küzdő együttes kispadjára?

– Majd hogyha jobb edző leszek, mint azok, akik ezeket a szerepeket megkapják.

– Apropó, nagy csapat… Mi a véleménye a válogatott eddigi teljesítményéről? Nyilván elfogult…

– Jól tudja, magyar, így elfogult vagyok.

– Tudja, hogy miként értem. Várhidi Péter szövetségi kapitány felkérte, hogy nézze meg a leendő ellenfeleket.

– Ez is benne van, meg az is, hogy együtt dolgoztunk a sporttelevíziónál, meg az is benne van, hogy szombaton együtt néztünk egy NB I-es meccset. Meg az is, ha nem Várhidi Péternek, hanem  Gipsz Jakabnak hívják a kapitányt, akkor sincs sokkal másabb feladata, mint amit csinál a Péter. A huszonnegyedik óra már régen elmúlt. Azt gondolom, hogy azok a játékosok, akik eddig alkották a válogatottat, azok tipikusan rendelkeztek azokkal a jellemezőkkel, amit önök kritikus, néha ellenséges hangnemben író újságírók néhol keményen keményen megírnak, túlmisztifikálnak. A profi szerződéssel rendelkező, külföldön elkényelmesedő, takaréklángon pislákoló, válogatott mezbe bújtatott játékosok eredménytelensége odáig vezetett, hogy a magyar labdarúgás idáig jutott. Innen csak egy másik út van: más játékosokkal, más szellemmel, más elvárásokkal menni tovább. Ezt a lépést az idő és eredménytelenség együtt adta, ezt támogatni lehet. Az meg a mindenkori kapitány dolga – ha én lennék, az én dolgom, most pedig a Várhidi Péteré –, hogy találja meg az egységet. Ő sem úgy csinálja, hogy na, mutasd fel szépen a személyi igazolványodat, ha elmúltál húsz, a te időd lejárt. Ez így nem igaz. Péter nem azért jár külföldre hetente, hogy ne lássa a játékosokat, azt hogy kibe mi szorult. Az elvitathatlan, hogy az edző mindig nyerni akar. Nem hiszem, hogy van olyan bolond tréner, aki direkt azért nem játszatja a jót, mert én nehézzé akarom tenni a saját pályafutásomat. Ilyen nincs.

– Mindketten tudjuk jól, hogy jelen pillanatban van a nemzeti együttesnek szövetségi kapitánya, de tizenhét esztendős élvonalbeli múlttal nyilván ön is szívesen lenne a válogatott vezére. Lát erre esélyt a közeljövőben?

– Nem hiszem. Nyilvánvaló, mindenkiben munkálkodik, felfedezhető az a vágy, persze hogy szeretne a nemzeti csapat vezetője, ez a legnagyobb elismerése egy edzőnek. Nemhogy tagadni nem lehet, ez ténykérdés. Azt a sablont is kikerülöm, hogy annyival lezárom ezt a választ, hogy kérem, van a válogatottnak szövetségi kapitánya, hagyják dolgozni. Nem erről szól ez a történet. Az biztos, hogy harcosnak való feladat magyar szövetségi kapitánynak lenni. De én azt hiszem, nem leszek már kapitány. Jönnek az új titánok, a jobban dolgozók, a jobban felkapottak. Aztán ki tudja… Lehet, megint az lesz a domináns, hogy kilóra megveszik a szövetségi kapitányi posztot, az újságírókat, meg a játékosokat, és csak az kerülhet be a válogatottba, akit a megfelelő menedzser vesz a pártfogásába. Gyűlöltem azt az időszakot. Szeretem a normális állapotot, a kiegyensúlyozottságot. De nem tudom, mit hoz a holnap.

Névjegy

TORNYI BARNABÁS

Születési idő és hely: 1953. április 14., Gyula

Játékos-pályafutása: Titász Elektromos,. Kiskőrös, Nyíregyháza, DVTK, Marlboros SC (Egyesült Államok)

Pályafutása edzőként:

1980-85: Szekszárd

1985-86: Bonyhád

1986-87: Szekszárd

1987-88: Debreceni Kinizsi

1988-90: Oroszlány

1990-91 ősz: Tatabánya

1992 tavasz: Diósgyőr

1992 ősz: Rába ETO

1994-95: New York SC, New York Cosmopolitan

1995-96: Marlboro SC

1996-99 január: Diósgyőri FC

1999: az olimpiai válogatott szövetségi edzője

1999 ősz: Zalaegerszeg

2000-01 tavasz: Kispest Honvéd

2001 ősz: Al-Tadamon (kuvaiti)

2002 tavasz: Vasas

2002-03 január: Dunaferr

Élvonalbeli mérkőzéseinek száma: 169